A hangulat a régi idők (grund) fociját idézi: a műfüves pálya környéke kamasz fiúk morajától hangos. A korlátoknál maroknyi nézősereg verbuválódik, az emberek nemcsak bámészkodnak, szurkolnak is. Figyelik a játékot, felszisszennek, amikor az alacsony termetű 6-osnál megakad a labda. Kapja is az ukázt a játszótársaktól:

„Passz, passz!” – de nem hallgat rájuk. A magánszám véget is ér, amint nemes egyszerűséggel leszerelik. Erre egy középkorú hölgy, tetőtől talpig felékszerezve, tölcsért csinál a kezéből, s a félpályáig „továbbítja” dörgedelmeit: „Nem elég, hogy ügyetlen vagy, még süket is!”

A kis 6-os ezt már meghallja – merte volna nem. Széttárja a karját, leszegett fejjel fut; rövidesen kocogósra veszi, szemernyi önbizalom nélkül.

Elvette a kedvét a játéktól a „világgá” kürtölt kritika – édesanyja kritikája.

Rossz, ha a gyereket a megfelelési vágy hajtja

„A jelenség hiteles kórképet fest a honi labdarúgás állapotáról” – szögezte le a történet hallatán Jakab Elek, a Győri ETO korábbi utánpótlás-igazgatója. Hiszen mit látunk-hallunk? Szülők garmadáját a pálya szélén, miközben verbális, sőt nemegyszer fizikai támadást indítanak a magyar labdarúgás jövője, a gyermekek – olykor saját gyermekeik! – ellen. Ezek az emberek nem is sejtik, mennyire káros a jelenlétük.

„Amíg nem tudatosul a hazai futballközeg szereplőiben, az edzőkben, vezetőkben, játékosokban és, igen, még a szülőkben is, hogy mi a helyes magatartás, addig ezek a kísérő jelenségek bizony mindennaposak lesznek” – fest borús képet Jakab Elek.

Nehéz azonban mit kezdeni azzal az apukával (anyukával…), aki a meg nem valósult álmait gyermeke vélt vagy valós sikereiben látja beteljesülni.

„A közvélekedéssel ellentétben ez egyáltalán nem gond – hangsúlyozta Balassa Levente pszichológus, életegyensúlytanácsadó. – Sőt teljesen normális, egészen addig, amíg a szülő nem esik túlzásokba. Úgy kell egyengetni a gyermek útját, hogy közben megtalálja a játékban a saját örömét. Ha a serdülő korig nem alakul ki a belső motiváció, akkor öntudatlanul is a megfelelés vágya vezérli. Ilyenkor csak azért látogatja az edzéseket, mert fél, hogy máskülönben elveszíti szülei szeretetét.”

Ám a fiát kritizáló édesanya példája is mutatja: nem egyszerű közben a realitások talaján maradni. Hajlamosak vagyunk szélsőségekben gondolkodni – és úgy is viselkedni. Vagy túlságosan dicsérjük a gyermeket („Meglásd, sztár leszel!”), vagy éppen agyonkritizáljuk („Ne légy már ilyen béna!”)

Egyik sem ideális, hiszen csökkenti annak esélyét, hogy egészséges énkép alakuljon ki a fiatal labdarúgóban. Nem véletlen, hogy játékosok sokasága küszködik később pszichés zavarokkal, amiért az irreális elvárások már a személyiségfejlődésük során is jelentős károkat okoztak.

Akad anyuka, aki természetben fizetne

„A statisztika azt mutatja, hogy tíz-, húsz-, harmincezer gyermek között legfeljebb egy nemzetközi szintű labdarúgót találni – készített leltárt Jakab Elek. – Hogyan magyarázzuk meg az apukának, hogy nem az ő csemetéje az az egy?! A szülők nagy része képtelen átlátni a nevelési folyamatot; csekély befektetésből vár azonnali eredményt, és bár a fia valójában nem üti meg a mércét, túlzott elvárásai miatt nem hallgat a szakmai véleményre.”

Vagy még rosszabb: megkörnyékezi az edzőt, netán a vezetőt. Azt suttogják: rengetegen hajlandóak (nem is kevés) pénzt áldozni arra, hogy a kevésbé tehetséges gyermeküknek állandó helyet szorítsanak a kezdőben. Sőt volt olyan anyuka is, aki bármire képes lett volna fia csapatban tartásáért, s ezért természetbeni juttatást ajánlott fel…

„Vajon az utánpótlásban dolgozó edzőket megfizetik-e annyira, illetve van-e olyan erkölcsi tartásuk, hogy az ilyen kísértéseknek ellenálljanak? – irányítja a figyelmet az érem másik oldalára Jakab Elek.

További, általánosan bevett szokás, hogy a gyermeket az elutasítást követően más egyesülethez „költöztetik” a sértett „ősök”, hátha majd ott…

„Már elnézést, de az olyanokat, akiknek ilyen idióta szüleik vannak, csak sajnálni tudom – jelentette ki meglepő őszinteséggel Balassa Levente. – Azt mondják, az élethez szerencse is kell; s nem tudhatjuk, lehet, máshol tényleg meglátják a gyerekben az addig rejtve maradt tehetséget – de nem így szokott lenni. A szülők aztán elkeseredésükben a frusztrált gyermeküket más sportág felé terelik, mert úgy emlékeznek: kiskorában a strandon remekül tollaslabdázott…”

Ütőre cseréltetik a gyerekkel a csukát.

Az unokáját féltő nagypapa kergetőzik

Csakhogy...

„…más sportágakban, így például a teniszben vagy a jégkorongban is rádöbbentek már a szülők, hogy nem mindenkiből lehet sztár – mutat más irányt Jakab Elek. – Mégis járatják a gyereküket az edzésekre, mert a közösség és a sport jótékony hatással van a fejlődésére, embert nevel belőle. Ezzel szemben a labdarúgásra sokan még mindig másként tekintenek; amolyan úri passzióra, sajnos…”

De vajon ki magyarázza meg ennek az ellenkezőjét a pálya széléről bekiabálóknak?

„Nincs tisztázva, mit engedhet meg magának a szülő, s mit nem – szögezte le Balassa Levente. – Például: a szülőnek semmi keresnivalója sincs az edzéseken, s a mérkőzéseken is csak akkor, ha türtőztetni tudja magát. Egy hónapban egyszer nyílt edzést kellene tartani, fórummal egybekötve, de semmi több. Ám idehaza nem fejlődött ki olyan sport-, illetve lélektani kultúra, amely garantálná ehhez a feltételeket. Másrészt az állam elengedte a sport kezét, csak éppen nem mondta meg neki, merre menjen tovább. Miért nem merik hát a pálya szélén ordító szülőt csendre inteni? Nos, azért, mert félnek: máshová viszi a gyermekét, s így az egyesület nem jut pénzhez.”

Amíg nem alakítanak ki mindenütt megfelelő szabályozást, tűrnünk kell a szülők ordenáré hangját, látványát.

A rosszalló fejcsóválás semmit sem ér.

„Volt, hogy egy idős úr, nyilván a nagypapa, önmagából kikelve kergette a pályán azt, aki megrúgta az unokáját – emlékezett Jakab Elek. – A túlzott féltés ugyanúgy káros lehet. Be kell látni: ez olyan sport, amely fájdalommal jár, minden értelemben…”

Márpedig a fő cél, hogy embereket s futballistákat neveljünk. Ne pedig anyámasszony katonáit.